Mesi

Magyar egészségügy. Szinte csak pejoratív értelemben
használják ezt a szóösszetételt. Hogy tényleg
nincs minden rendben, erre egy barátom mondta
el saját tapasztalatát, akit nevezzünk csak Sz.V-nek.
Fiatal kora és épelméje ellenére megjárta
a pszichiátriát. Egy heti rabságának eseményeit
öntötte szavakba.

– Nehéz megtörténtként kezelni, hogy bekerültél a
pszichiátriára. Hogyan vittek be?
– Egy délután kijött egy mentőautó, és két mentős mondta,
hogy velük kell mennem, de akkor még semmit nem
mondtak, hogy miért. A mentőautóban töredék információkból
tudtam meg végül, hogy a gyulai pszichiátriára
visznek be. Azt hiszem ez egy trauma volt, hogy semmit
nem tudtam, és veszélyes emberként kezeltek egy egyszerű
körzeti orvos rövid diagnózisa alapján.

– Milyen körülmények fogadtak odabent?
– Gyorsan felvették az adataimat, majd beszéltem körülbelül
10-15 percet egy pszichiáterrel, de sokat nem ért
egyik érvem sem. Én mondtam neki, hogy szerintem
egyáltalán nem szükséges az esti megfigyelés –ugyanis
először csak egy estéről volt szó. Aztán beraktak egy
szobába, ahol skizofréntől kezdve sok más betegséggel
kezelt ember volt bent. Vért vettek, de már este kaptam
a gyógyszereket, a vérvétel eredménye előtt, amik kicsit
úgy tűntek, mintha a hasukra csapva lettek volna kiosztva.

– Milyen kapcsolatban vannak az ápolók a betegekkel?
– Elég változó, de eltekintve egy-két ápolótól, a legtöbb
türelmetlen, feszült és ideges. Keveset, sőt, szinte egyáltalán
nem beszélnek a betegekkel, csak rájuk szólnak, ha
éppen idegesek vagy telefonálni szeretnének. A kérdésre,
hogy hol vannak az orvosok, leginkább csak azt a választ
adják, hogy jelenleg nincsenek bent, vagy most nem lehet
velük beszélni.

– Épelméjűként kezeltek?
Úgy kezeltek mintha teljesen őrült lettem volna, de mindenkivel
így bántak, bármivel is jött be az illető, vagy
hozták be. Délutánonként választható foglalkoztatás van,
ahol el lehet ütni a napot, de egy idő után az is idegesítő,
mivel az embert úgy kezelik, mintha egy óvodás gyerek
lenne, nem lehet velük egyáltalán kommunikálni, vagy
értelmes kérdést feltenni.

– Megmondták a diagnózist, és, hogy mi vár rád, meddig
kell bent lenned?
Minden nap körülbelül 5 percet beszéltem a kezelő orvosommal,
de mindig csak ugyanazt a két kérdést tette
fel: „Hogy aludtam?” és, „Hogy érzem magam?”, amikre,
valljuk be sok dolgot nem lehet mondani, csupán annyit,
hogy jól. Hiába kérdeztem meg, hogy mennyi ideig kell
még bent lennem, konkrét választ sosem kaptam. Inkább
teszteket töltettek ki velem, s mikor nem tudtam semmit
„felvállalni”, hogy hallucinálok-e, illetve vannak-e tévhiteim,
akkor a tesztet kiértékelhetetlennek nyilvánították.

– Hogy zajlott egy napod?
– Unalmas és egyhangú volt minden nap, amit csak a
látogatók dobtak fel. Reggel viziten vérnyomást mértek,
feltették a két klisékérdést, és mehettünk reggelezni.
Utána megkaptuk a gyógyszereket és várhattunk. Délben
ebédeltünk, kaptunk még gyógyszereket, majd aki
akart, mehetett egy-két órás foglalkoztatóba, amiről már
az előbb beszéltem. Egy idő után végül az ember úgyis
felmegy oda, mivel kikészülhet akárki az unalomtól, így
két-három nap múlva rendszeresen jártam fel. Leginkább
ott olvastam és ping-pongoztam, hogy elüssem az időt.
Utána délutánonként sok barát és családtag meglátogatott,
ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne készítsenek
ki a benti körülmények. Ezek után egy gyors vacsora, és
újabb adag gyógyszer után 22 órakor takarodó volt.

– Mivel teszik emberségesebbé a bezártságot?
– Egy tévét és sakk táblát tartanak bent, hogy elviselhetőbbek
legyenek a körülmények.

– Mikor és mennyi időre, hányan látogathatnak meg?
– Az esti takarodóig tartózkodhattak bent vendégek. Engem
leginkább délután látogattak, és körülbelül egy órát
voltak nálam, így nem igazán tudom megmondani, hogy
mik a látogatás feltételei.

– Mit kellene másképp csinálniuk az ott dolgozóknak?
– Nagyon nehéz megmondani, hogy mikben kellene változtatni,
de feltétlen azt kell látniuk a betegeknek, hogy
foglalkoznak velük, és nem csupán idegesítő, kiállhatatlan
bentlakók. Talán ha folyamatosan, 0-24 óráig olyan emberek
lennének bent, akikkel akármikor lehetne beszélgetni
egy órácskáig, vagy ha több időt fordítanának a beteg ott
létének pszichikai okaira, mintsem, hogy gyógyszerekkel
teletömve küszöbölik ki a kémiai problémákat, akkor
a betegek is gyógyulnának, és nem traumaként érné őket
a bezártság. Azt hiszem - egyszerűen kifejezve - több emberség
kellene, hogy legyen az intézetben.

– Mivel tudtál hozzájárulni a betegtársaid jobb kedvéhez?
Milyen kapcsolatot ápoltál velük? Befogadóak
az újakkal?
– A születésnapomon felköszöntöttek, és elég kedvesek
voltak. Még a legdühöngőbb beteg is, mikor leültem vele
negyvenöt percre beszélgetni a dohányzóba, képes volt
egy-két napra teljesen lehiggadni. Az a baj, hogy a kommunikáció
betegek és orvosok között teljesen minimális,
így lehetséges az, hogy egy fiúról, aki csupán fázott, és
a belátogató barátja ráadott egy kabátot, azt hitték, hogy
meg akar szökni, pedig tudták, hogy a fiatalember saját
maga akart bejönni.