Az írói válságról sokat lehet olvasni, rengeteg regényben találkozni vele, de megélni ijesztő. Definíció nincs rá. A magyarázat elenyésző. Megoldás talán az idő és olyan mintha soha nem lenne vége…

 Káosz a fejben és lélekben, a test fáradt. Az emberek azért tanulnak meg írni,olvasni és beszélni,hogy az mások tudtára adják a érzéseiket. De van egy pillanat, mikor kimerülnek és a gondolatokból értelmetlen vallomások születnek. Már nincs mit mondani a világnak: a betűkből nem lesznek szavak, a szavakból mondatok, a mondatokból összefüggő szöveg. Már csak test létezik, az elme bezárul.
    Tudjuk, hogy van ott valami, még nincs vége, mégis elvesztünk. Lépni akarunk, de nem tudjuk hova. Próbálkozni kell persze,de a végeredmény mindig ugyanaz: „ez nem én vagyok…hova tűntem?”.
    Bebörtönzött lelkek várják a szabadulást, hogy újból magukra találhassanak és szabadak legyenek. Órák telnek el papírral és tollal a kézben, ágy szélén ülve, kibámulva az ablakon. Nincs kifogás, beismerni nehéz, kimondani könnyű: „Nem megy…”.

Ildikó