Edzőtábor

Mesi

Már cseppet sem izgulok, egyre többféle emberhez odamegyek. Szokom őket, ők is engem. Nem zavartatom magam, nyugodtan iszok, ha megszomjazom, és gyorsan futkosom, vagy szlalomozom be az ácsorgó vevők között az ajándékokért. Sokszor csak egy lila suhanást, foltot látnak.
   Mindenkivel kedvesnek kell lennem, akkor is, ha elküld mediterrán éghajlatra. Egy magamfajta „nem mosolygom” és „gyorsan felkapom a vizet” kisasszonynak ez maga a kín, hogy nem szólhatok vissza sőt, adjak is igazat, vagy mondjak valami kedveset elköszönésképpen, amiért volt olyan cukorfalat, hogy szó nélkül ott hagyott, vagy modortalanul elutasított, arrébb lökte a pultom, nekinyomott, hátba bökött, leköpte a szórólapokat. Persze sok kedves emberhez is volt szerencsém, akik bocsánatot kértek, ha ilyesmi történt, sőt érdeklődtek, kaptam sok jó szót tőlük, vagy csak kedvesen nemet intettek.
   Emberileg kétségkívül edz. Minden alkalommal jobbnak lenni, mosolyogni, lassan beszélni, artikulálni, jegyezni az arcokat, férfiakat is megszólítani.
   Az itt dolgozók jelentős mértékben szebbé teszik a napom. Pakolnak mögöttem, előttem, közben van energiájuk és kedvük velem trécselni, ami – elmondásuk szerint – nekik is jó és felüdítő. Közben les a hentes, akivel össze akar hozni az egyik biztonsági őr… Nem hagyják, hogy unatkozzam.
   Még mindig sokan nálam érdeklődnek, mintegy információs pultnál, hogy hol vannak az egyes élelmiszerek. Az üres járatok alkalmával legeltetem a szemem, így a csokikat márka szerint tudom, hogy merre rejtőznek. A tejtermékeket is elég hamar belövöm.
   Az üresebb intervallumokat leszámítva egy perc a maximum, amíg nem ér valamilyen hatás. Jobb nem elbambulni, készenlétben kell lennem, ameddig kint állok. Szellemileg, érzelmileg és a lábamnak ez a munka valóban egy edzőtábornak bizonyult.