Egyik kutya, másik harci eb

A minap sétálok haza. Egy ismerős háznál a kapu nyitva van és ki kerül elő? Az ember legjobb barátja. Aha! Gyanús pofa. Csak a méret nem XXL. Közeledik, mögöttem van, és csak jön, jön…

Gyanúm beigazolódott, ez egy mini harci kutya. Persze a mérete nem vigasztalt, gond nélkül a nyakamba marna, nem kell nagyot ugrania, egy jó métert.

Agyam veszetten kattog: mit is kell ilyenkor csinálni? Fussak? Nem, ez a dög túl gyors, fiatal, bírja. Verjem el az esernyőmmel? Á, attól vadulna be, vagy még elhajlik ez az ócska fém. Na jó, nem érezheti meg, hogy nem vagyok oda a legtöbb kutyáért!

Nem izzadok: oké. Nincs nálam szagos kaja: ez sem lesz baj, de csak jön utánam.

Rendben! Lassan megyek, és szemmel tartom. A magabiztos falkavezért kell mutatnom. Határozottan lépkedek előre, közben hátra tekintgetek. Más humanoid után pásztáz a szemem, hátha kell a segítsége.

Bevillan, amit tanultam: az adrenalin hatására olyan dolgokra is képesek vagyunk, amit csak életünk mentése révén tudunk megcsinálni. A fizikumunk a maximumon lesz. Ez se hátrány.

Mákom van: a sok házi eb a helyéről ugatja a kölyök harcost. Ez elvonja a figyelmét. Gyorsítok. Ő szemmel tart, én viszont. Na jó, már nem látom, de már majdnem futok.

A düh kezd rajtam eluralkodni. Mi az, hogy nincs valami kennelben a vadállat? Miért van nyitva a kapu? Sehol a gazdája vagy bárki, aki mozogna a portán.

Az emberek felelőtlenül tartanak állatot, ami ha tetű, nem érdekel, Nem elég, hogy egy éles fogakkal rendelkező kutya, de a harci fajtába is tartozik. Mit szólna a gazda, ha a gyereke sétálna erre és ráugrana a saját kutyája? Nem ritka a marcangolás. A gyermekek még alacsonyabbak, nem tudják, hogyan viselkedjenek, könnyű prédák. Vagy egy kismama… Még belegondolni is szörnyű.

Csak találkozzam a gazdájával, elkapom a grabancát…

Mesi, Fotó: Mesi